hero image

Fókuszban a szerző: Orsós Anna

Publio Kiadó |

A számomra nagyon szimpatikus és tehetséges ember, Orsós Anna, szerzői nevén Soros Nana a Publioban jelentette meg könyvét Nyanyaság címmel. Azért választotta a self-publishinget, hogy kötöttségek nélkül szabadon elmondhassa a meglátásait, tapasztalatait az életről. Sok mindenben hasonlóan gondolkozunk. Amikor valaki első generációs roma értelmiségiként egyetemen tanult, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozik, lehetősége van naponta találkozni azokkal a problémákkal, amelyekkel foglalkozni kell társadalmában, akkor széles látókörűvé válik. Korábban újságíróként is kipróbálta magát. A könyvében foglalt problémák kicsit másfélék. Amint meséli: egyfajta életvezetési tanácsadás, annak érdekében, hogy ne őrüljünk meg a tehertől, és igenis vonjuk be életünk párját is a családi életbe, a gyereknevelésbe.Hiába hangos a világ a feminista mondatoktól, azért mégiscsak maradtunk patriarchális társadalom, és természetes az a mondat, hogy a gyereknevelés az asszony/a nő dolga. Pláne nálunk, cigány közösségekben- mondja. Ugyanakkor beszél az ölelés, a szeretet fontosságáról, a család szentségéről és, hogy mennyit számít a dicséret a gyereknek az iskolában, hiszen a szidás a családról kialakított vélemény is egyben.

 

 Kérlek, hogy mesélj magadról!

Magamról: 
1983-ban láttam meg a napvilágot szüleim elsőszülött gyermekeként. Akkor még Gyulaj településen éltünk Tolna megyében, aztán két éves koromban Szakály községben vettek egy kis parasztházat a szüleim. Édesapám az akkori Állami Mezőgazdasági Vállalat traktorosa volt, édesanyám a helyi TSZ varrodájában tevékenykedett betanított munkásként. Szüleim a gyulaji cigány telepről indultak. Kitartó munkával, szorgalommal, alkalmazkodással felépítettek egy családi házat a kis parasztház helyén, és neveltek engem és közben született három testvéremet csendesen, nyugalomban. Szüleim mindig a tanulásra buzdítottak minket, hogy nekünk könnyebb legyen az életünk. Én egy talpraesett leányzó voltam, aki már gyerekként mindig hősiesen kiállt másokért, mindig védte az elesetteket, amely egész életemet végig kísérte.

 

A világom a könyvek világa volt. Elsős koromban már dicséretet kaptam év végén olvasásból, szüleim nagy büszkeségére. Faltam a könyveket, kezdtem Fekete István regényeivel, majd jöttek a klasszikus csíkos, pöttyös könyvek, Erich Kästner regényei, Szabó Magda könyvei. Gyakran álomvilágban éltem, és együtt sírtam, nevettem az aktuálisan olvasott regényeim hőseivel. Tizenkét évesen a helyi iskola igazgatónője úgy vélte, hogy gimnáziumban a helyem, így javasolták, hogy az akkor már egy éve működő pécsi hat osztályos Gandhi Gimnáziumba felvételizzek. Sikeresen felvételiztem, és akkor ott megváltozott az életem. Kollégista lettem, kéthetente jártam csak a haza. Megismerkedtem a népemmel, a kultúrámmal, ittam magamba a tudást, s közben olvastam. Akkoriban már Bronte nővérek nyűgöztek le, és Anne Frank. Olyannyira, hogy akkori irodalomtanárom segítségével rendeztem/rendeztünk belőle egy darabot a suliban, aminek híre ment. Azt vettem észre, hogy az akkori Magyar Televízió Patrin magazinja interjúztat minket. El tudjátok képzelni, hogy tizenhárom évesen a szüleim, akik a cigány telepről indultak milyen büszkék voltak rám. Én akkoriban még ilyesmivel nem foglalkoztam, csak sodródtam. Ez a dolog bejárta a világsajtót. A világ első cigány gimnáziumában egy cigánylány, akit pont Annának hívnak, darabot rendez társaival az üldözött zsidó Anne Frank naplójából. Megérkezett a gimnáziumba Angliából Bernard Kops író, rendező, Hollandiából az Anne Frank ház igazgatója, és arra kértek minket, hogy játsszuk el az ő darabjukat, Anne Frank álmai című művet. Mi meg: miért ne? Bejártuk az országot, aztán jutalomból Hollandiában zárhattuk az évadot. Rengeteg élménnyel gazdagodtam. Imádtam a közösséget, a tanárokat, a nevelőket, az iskola közegét. Majdnem mindent ott kaptam, amitől az lettem, aki ma vagyok. Identitást, tudást, érzékenységet.

 

Érettségi után maradtam Pécsen, 2001-ben felvettek szociálpolitika szakra, az egyetemre. Első évben csak nézelődtem, kerestem a helyem, kissé értetlenül kutattam magamban, hogy miért is választottam ezt a szakot. Eltelt fél év, mire rájöttem, hogy ez megy nekem, hogy látom a társadalmi problémákat, hogy tudok róluk beszélni, és képes vagyok akár megoldásokat is találni rájuk, mi több, eszközöket is tudok hozzájuk rendelni. Az egyetemen szárnyaltam, hála az akkori tanári gárdának Adamik Máriának, Tóth Gyöngyvérnek, Farkas Évának, akik nem azt várták, hogy visszaköpjük az anyagot, hanem azt, hogy tudjuk alkalmazni a tanultakat. Hálával gondolok azokra, akik úgy gondolták, hogy a tehetséges roma fiatalokat gardírozni kell. Már egyetemi éveim alatt elkezdtem foglalkozni az önkéntességgel, jelenleg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat gárdáját erősítem, mint egyfajta spirituális motivációval, ami segített abban, hogy valamit visszaadjak azoknak, akik hittek bennem, akik támogattak. Gimnazistaként Soros ösztöndíjas voltam, Amrita Egyesület diákja, majd az egyetemen OSI ösztöndíjas, Romaversitas szakkollégista. Közben elkezdtem dolgozni is a szakmában, ahol voltam családsegítő szolgálat munkatársa is, gyermekvédelmi szakember is, és toleranciára nevelő projekt munkatárs is.

 

Tíz évig dolgoztam a közszférában, de amikor végre áldott állapotba kerültem több évi próbálkozás után, akkor hazaköltöztünk párommal Szakályba. Ő is innen származott, és ő is a Gandhi Gimnázium tanulója volt, hogy családunk közelében, családunk segítségével éljük meg a családi élet szentségét. Ezek után már csak projekt munkákat vállaltam, hiszen anyaként nem egyszerű összeegyeztetni a munkát az óvodával, iskolával. Van egy hét és fél éves lánykám, és egy hat éves csöppségem. A könyvek iránti szerelmem nem múlt el, csak gazdagodott a mesekönyvekkel.

 

Hogyan kezdtél el írni és miért a self-publishinget választottad?

Az írás már gimnazista korom óta jelen van életemben. Nyilvánvalóan a több száz könyv elolvasásának hatására kifejező képességem, igen kifinomult lett. Az első visszaigazolást a gimnáziumban kaptam arról, hogy más is megérti, amit írok, másra is hatással vannak a gondolataim. Filozófia tanárunk egy versenyt hirdetett, ahol szabad témakörben lehetett írni bármiről, maximum egy oldalban. Én egy kis noszogatás hatására, a leadási határidő előtt egy órával bátorságot nyerve írtam. A témaköröm az elidegenedés volt.

Nagy meglepetésemre megnyertem a versenyt. Hihetetlen örömmel nyugtáztam a dolgot, és nagyon büszkén vettem át a nyereményemet, három darab mozijegyet, az akkor nyílt Pécs Plaza, Cinema Cityjébe.

Egyetemi éveim alatt rengeteget írtam. Többnyire tanulmányokat a szakmámhoz kapcsolódóan. Versenyeken is indultam, ahol volt, hogy pénzt is nyertem gondolataimmal. Majd utolsó előtti évemben, 2005-ben egy helyi újságnak megtetszett egyik írásom, és szerződtettek. Azt nem szerettem. Amíg magamnak írtam, a magam szabályai által, addig ment is a dolog. Beszorítva egy klisébe, ahol mindig vigyáznom kellett arra, hogy ne menjek szembe az aktuális politikai nézetekkel, az nem ment. Abbahagytam. Ennek ellenére az Élet mindig visszaigazolta, hogy amit írok, és ahogy írok, az jó. 2007-ben megjelentették a diplomamunkámat Orsós Anna: A senki földjén „lebegve”! Az első generációs roma értelmiség és a társadalmi elvárások viszonya az egyik szakmai folyó íratunk weblapján, a szoc.hálón, és társoldalán a romapage-n. Jelenleg a romnet oldalán tölthető le (http://www.romnet.hu/jegyzetek/2012/01/28/orsos_anna__a_senki_foldjen_8222lebegve8221)

A self-publishinget csakis azért választottam, mert negatív tapasztalatokat szereztem a kötött írás terén. Egyik barátnőm javasolta, hogy miért nem írok, arról, amiről beszélek folyamatosan a munkám során, az embereknek, és adom át szakmai tapasztalataim ilyen formában is. Kellett ehhez az is, hogy úgy érezzem, bátran írhatok, hiszen van a hátam mögött elég szakmai tapasztalat, hiszen már egyetemi éveim alatt is erősítettem a szociális szférát. 

Ossz meg a többiekkel, egy marketinggel, könyvírással, könyvkiadással kapcsolatos tapasztalatot.

Aki úgy érzi, hogy van mondanivalója a világ számára, bátran írja le, és ne szégyellje akár self-publishing által kiadatni. Marketing stratégiám nincs, most tanulom. Hiszek benne, hogy, az írásaim megtalálják a maguk útját egy apró kis segítséggel. Érdemes kihasználni a világháló erejét, a közösségi oldalak naprakészségét. 

Mennyire hasznosítod a munkában ezeket a látott, esetleg megélt tapasztalatokat?

Mind a magán életemben, mind a szakmai életemben hasznosítom azt a tudást, melyet az élet ragasztott rám.

Hihetetlen odafigyelést követel egy nőtől az, hogy meg tudjon felelni minden követelménynek. Egyszerre legyen anya, szakember, jó társ, jó közéleti szereplő, és minden más, amit választunk magunknak. A Nyanyaság is erről szól. Egyfajta életvezetési tanácsadás, annak érdekében, hogy ne őrüljünk meg a tehertől, és igen is vonjuk be életünk párját is a családi életbe, a gyereknevelésbe. Fontos ez, hiszen hiába hangos a világ a feminista mondatoktól, azért mégis csak maradtunk patriarchális társadalom, és természetes az a mondat, hogy a gyereknevelés az asszony/a nő dolga. Pláne nálunk, cigány közösségekben. A könyvem annak ellenére, hogy szakmai mű, igyekszik élvezhető módon, humorral fűszerezve tálalni azt a szigorú „családnevelési” rendszert, amelyről úgy vélem, hogy segít megélni valóban a család szentségét, és segít teljes értékű családtaggá válni mindenki számára.  Mióta anya lettem, kiteljesedtem, és sokkal jobban át tudom élni az általam gondozott családok helyzetét, vagy sokkal inkább működnek a receptoraim a gyerekek, fiatalkorúak problémái iránt. Felismertem azt az alapvető problémát, mely fogyasztói társadalmunk egyik alapproblémája, hogy hiányzik a gyerek, a családok életéből a minőségi együtt töltött idő, a szabályok betartása, egy spirituális kötödés, mely a helyes útra terel. Éppen ezért dolgozom azon, akár önkéntes megjelenéssel is, hogy az emberek kapjanak pozitív megerősítést abban, hogy értékes emberek, és hasznos tagjai a rendszernek, vagy azzá válhatnak. 

Megértőbbé váltál mások problémái iránt és ez inspirációt ad az írásban?

A szakmám kötelez arra, hogy megértő legyek mások problémái iránt. Ha úgy érzem, nem vagyok az, mert megérint a dolog, vagy mondjuk, egy sebet szakít fel bennem, vagy előítéleteimet olyannyira nem tudom levetkőzni, hogy attól félhetek, hogy akarva-akaratlanul tetteimmel, szavaimmal minősítem, kritizálom az ügyfelem, akkor kihátrálok az ügyből, vagy szupervizor segítségét kérem, hogy meg tanuljak nyitott lenni, és ami a legfontosabb, emberséges maradni. Nagyon fontos a szakmánkban, hogy minden körülmény között maradjunk emberségesek, és előítélettől mentesek. Az írásaim is erről szólnak. Problémákról! Amikről, nem szeretünk beszélni, hallani. 

Miért ez a könyved címe?

A könyv címe azért lett „Nyanyaság”, mert mutatja azt a kettősséget, amit végig éreztem, érzek magamban, mióta áldott állapotba kerültem. Egyik pillanatban kisimul a lelkem és a világ értelme egyesül bennem, mikor lányaim buksiját simogatom, másik pillanatban, meg rohanós, időpontokat betartós, mindenre odafigyelős, szigorú anyuka vagyok, aki néha önbizalom hiányos, sokszor hisztizős a párjával. Egyszóval anyuka is, nyanya is. Így született meg a Ny/anyaság.

Miért szeretsz írni?

Lételemem az írás, ami néha szóban, élőben nem megy, az működik írásban. Kifejezhetem a gondolataim, a megoldási stratégiáim, amellyel talán erőt adhatok valakinek, vagy egyszerűen csak hozzájárulhatok egy porszemnyit személyiségének alakulásában.

Mennyi van a sztoriban saját tapasztalataiból?

Csak saját tapasztalatokról írok. Igen! A Nyanyaság konkrétan a családomról a szól, hiszen abban gyakorolhattam és tapasztalhattam meg azt a saját módszert, amelyről úgy vélem, hogy igen is biztosítja a családi kötelékeket, erősíti a viszonyokat, és mindenki kifejezheti benne akaratát, felelősségérzetét, szabadság és akár a szerelem iránti vágyát, mely mozgatja az életünket. Egyfajta stratégia, mely segít, abban, hogy hogyan legyünk egy család!

Sokoldalúan írsz. Van kedvenc műfajod?

Hogy írásaim sokoldalúak-e, azt döntse el az olvasóközönség. Mindig adott élethelyzetekről írok, kissé szakmai szemmel, így lehet, hogy sokoldalú. Közönséget nem választok magamnak, úgy vélem bárki megtalálhatja írásaimban, azt, amire szüksége van belőle.

Kedvenc műfajom nincs, inkább nevekhez kötődőm. Bármikor újra olvasom a Bronte nővéreket, vagy Marquez egyes regényeit, de szeretem Vámos Miklóst, Márai Sándort is. Kortárs írókat is olvasok, ponyvát is és mióta anya vagyok, azóta mesét is, minden mennyiségben.

Létezik számodra tabu, amiről nem írnál, és amiről mindenképp? Mik a terveid? Tervezed, hogy a szakmádban szerzett, pozitív és negatív tapasztalataidat összefoglalod könyv formájában?

Ez a kérdés megtalált. Van még olyan, amiről nem szívesen írok. A bántalmazás témaköre fájó pont még a lelkemben, pedig érzem, hogy előbb-útóbb kitör belőlem. Szakemberként sokszor találkozom vele, és már gyűlik bennem. Még a formáját, hangnemét nem találtam meg, de érzem, hogy kötelességem erről is írni.

Terveim vannak. Írásaimmal szeretnék egyfajta mankót adni az egyszerű ember kezébe is, és talán szakmai kollegáimnak is. Ennek a rendszerét dolgozom ki jelenleg. Írásaim itt már megtalálhatóak.

https://www.facebook.com/Soros-Nana-Orsós-Anna-1389050224757366/?ref=aymt_homepage_panel

Ha elkészültél egy művel, kivel „lektoráltatod”? Elfogadod az építő kritikát? Hogy érint a másfajta kritika?

Párom szavai mérvadóak számomra. Ő ismer a legjobban, ő tud a legjobban hatni rám. Vannak szakmai lektoraim is, akiktől szívesen veszem a tanácsokat, kritikákat, de bárki véleményét meghallgatom, és foglalkozom is vele. Mindig mondják, hogy a negatívat rakjuk el, de én építkezem abból is, mert jobbá válhatok általa. A pozitív visszajelzéseket még elég szégyenlősen élem meg, de élvezem. Hiszen látom, hogy van értelme annak, amit csinálok. Az irigység az, amivel nehéz mit kezdenem, és néha értetlenül állok előtte.

Szerinted minek van nagyobb hatása a környezetedre? Annak, amit és ahogy megfogalmazol, vagy maga a példa, hogy kitartással, szorgalommal így, vagy úgy, de ki lehet törni? Van ilyen jellegű visszajelzésed?

Az ember ugrálása a társadalmi ranglétrán sok összetevős történet, számít a szocializáció során a család, a tannevelési intézmények, és a példaképek. Nekem is volt példaképem, mint ahogy én is példaképpé is változtam, mint a saját a falumban a cigány családok, gyerekek számára, mint a szomszédos Gyulajon, ahonnan sok unokatestvérem követett a Gandhiba. Úgy vélem, ha az ember nem is tehet többet, csak példát mutat, már az is elég, hiszen láthatják az emberek, hogy a kitartó munka meghozza az eredményét. Annak idején, mikor a Gandhiba kerültem, mindig azt mondták, hogy mi kiválasztottak vagyunk, az a feladatunk, hogy első generációs roma értelmiségiként majd mi megváltoztassuk a romákról kialakult képet a társadalomban. A diplomamunkám erről a helyzetről szól. Kötelességünk-e ennek az elvárásnak megfelelni? Elég-e, ha csak a szakmánkban vagyunk profik, és csak simán példát mutatunk? Visszaengednek-e minket a közösségünkbe? A többségi társadalom tagjai elfogadnak-e minket?  Szüleim két fontos dolgot adtak nekem útravalóul: 1: Mások bűnei miatt nem kell lehajtanod a fejed! 2: Tisztelj és tisztelve leszel! Úgy vélem, hogy ez végig kísérte az utamat, és én is ezt adom tovább a srácoknak, ha mással nem, akkor példamutatással.

A te példád is mutatja, hogy egy cigány telepről is milyen messzire juthat az ember, ha igazán akar. Hogyan tudnál segíteni azoknak, akik - tőled eltérően - nem kapják meg otthonról ehhez a kellő motivációt, és segítséget?

A legfontosabb lépést szüleim hozták meg akkor, amikor úgy döntöttek 1985-ben, hogy a gyulaji cigány telepről, a gyulaji kilátástalanságból egy olyan helyre költöznek, Szakályba, ahol úgy hitték, biztosabb jövőt szánhatnak maguknak, és gyermekeiknek. Sok segítséget kaptam, amiért rendkívül hálás vagyok! Támogatott a családom, támogatott a helyi iskolám, támogatott a Gandhi, majd egyetemi éveim alatt a Romaversitas Láthatatlan Szakkollégium. Sok gyerek nem kap otthonról segítséget, mert a szülők nem érnek rá: vagy a pénzt hajhásszák, vagy valami mást mindegy, hogy gazdag vagy szegény a család: a probléma gyökere ugyanaz, vagy a mindennapi megélhetésükért küzdenek, vagy egyszerűen nem hisznek a változó világ erejében, a pozitív példákban. Én konkrétan sok helyen végzek önkéntes munkát, gyerekfoglalkozásokat tartva, csoportos tréningeket tartva, hogy a srácok higgyenek magukban, hogy megtanulják elfogadni a közösségi szabályokat, megtanulják tisztelni magukat és egymást, hogy legyen önbizalmuk, hogy legyen identitásuk, hogy szeressék magukat és a társaikat, hogy ne szégyelljék azt, hogy honnan jöttek. Tapasztalat az, hogy mivel semmi nincs, ami lekösse őket, az utcán töltik a napjaikat pláne most, hogy nyár van, sokszor keverednek galibába, és észrevétlenül a deviancia útjára térnek, amely erősíti a sztereotip nézeteket.

 

Nekem kötelességem a példamutatás mellett cselekednem is! Több éve már, hogy azt látom, hogy rengeteg pénz megy el integrációs programokra.  Aztán ha lejár a projekt elengedjük az adott közösség, csoport kezét, bőven kimeríti a rendszerbántalmazás fogalmát, így időt és néha pénzt sem nem spórolva különböző programokat folytatok saját magam. Párom egy angyal, mert támogat, mert szükségük van a srácoknak valamire, amitől hasznosnak érezhetik magukat, amitől egy kicsit embernek érezhetik magukat, egy kicsit elismerve érzik magukat. Feladatomnak érzem azt is, hogy információt nyújtsak, arról, hogy hol milyen civil szervezetek, intézmények fogják meg a kezüket fiataljainknak, hiszen mindenkihez nem juthatok el én. Nagyon fontosnak tartom, hogy az iskolák nyitottak legyenek a szülők számára, és ne mindig kritizálják a gyerekeket, ami által a szülőt minősítik szülői mivoltukban. A dicséret hasznosabb, és célravezetőbb. Ez nem azt jelenti, hogy a nem megfelelő viselkedést nem kell szankcionálni, de a gyerek érezze, azt, hogy ő is tud jó lenni valamiben! Azt kell kiemelni! Tapsoljuk meg a gyereket, ezáltal a szülő is meg lesz, és talán így az iskola fontossága is emelkedhet az otthoni légkörben!

Inkább olvasod a meséket a gyerekeidnek, vagy magad találod ki?

Sajnos mese iránti fantáziám nincs, így marad az olvasás, ami nem baj, hiszen ha példát mutatok nekik, maguk is olvasni fognak majd gyermekeiknek. Szeretném, ha ők is szívesen vennének kezükbe könyveket. Pozitív visszajelzés már van. Elsős lánykám, ha anya-apa nem ér rá, szívesen olvas fel mesét kis húgának. Tündériek! 

Nem gondolkodtál azon, hogy ismét darabot rendezz a magad örömére és/vagy értelmes elfoglaltságot ajánlani a fiataloknak?

Az ember gyerekként, fiatalként bátrabb és vagányabb. A szakmám nem ez, így nem is tanakodtam ezen. Két éve foglalkozok intenzíven és közvetlenül gyerekekkel, fiatalokkal. Két éve csatlakoztam a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Szimfónia Programjához, ami a zene által nyújt sikerélményt a srácoknak. Egy éve önkéntes munkatársként folytatom a tevékenységem, és látom, érzem, hogy helyesen teszem, mert ha csak játszok velük, vagy kézművesedünk, meseterápiázunk vagy keretmesében játszunk a srácokkal, az már sokat nyújt nekik. Nem csak sikerélményt kapnak. Tanulhatnak konfliktus megoldó/feloldó technikákat, egymás iránti érzelmeiket kimutatni, ölelni vesszőparipám az ölelés fontossága. Lehet, hogy jövőre bővül a repertoárom a rendezéssel is.

 

Orsós Annát kérdezők: Kocsis Nagy Noémi, Marosi Katalin, Teleki Anna, Bálló Attila, Körmendi Zoltán, Ekker Éva, Lang Tünde.

 

Írta: Kocsis Nagy Noémi

 

 

Címkék: fókuszban, író
Friss hírek





Címkék

{ További szolgáltatásaink }