Heiling Bea az Elmenekülhetsz? a Kaméleon-sors, a Túl a hegyen és a Mellékutcák szerzője nagyjából akkor jött a kiadóhoz, amikor én is. Megleptem azzal, hogy az azóta megszűnt Polihisztor Könyvesboltban szervezett könyvbemutatójára, ahol nekem is volt később, elmentem és meglátogattam, hogy gratuláljak és dedikáltassam vele könyvét. Azt mondta, hogy meglepődött, de nagyon jól esett neki. Egyből szimpatikusak voltunk egymásnak, hisz sok mindenről hasonlóan gondolkozunk. Együtt roadshowztunk a kiadóval tavaly nyáron és találkoztunk egy bulin Zemlényi-Kovács Zoltánnál, ahova mindkettőnket meghívott figyelmességből, hogy beszélgetni tudjunk egymással. Idén pedig ő is részt vett a Nyolcvanhetedik Ünnepi Könyvhéten, a Vörösmarty téren a Publioban megjelent könyveivel.
Mi a helyzet mostanában Bea? Írsz új könyvet?
Nagy öröm számomra, hogy így nyílhatok meg Nektek. Tudom, hogy neked is feltűnt, meglehetősen későn jelentkeztem erre az izgalmas és rendhagyó interjúra, aminek keretében már számos írótársunk megmutatta önmagát. Az én életem jelenleg olyan, mint egy hullámvasút. Nagy változások vannak a magánéletemben, ami természetesen kihat az írói munkásságomra is. Kevesebb energiám és időm jut az írásra is, és szinte semmi sem arra, hogy a könyveimet népszerűsítsem. Minden erőmet igénybe veszi, hogy a privát kis szférámat egyensúlyba hozzam. Ennek ellenére elkezdtem egy új könyvet, amivel sajnos nagyon lassan haladok, pedig a történet már rég összeállt a fejemben, és a szereplők, karakterek is letisztultak már, ráadásul a téma nagyon aktuális, mondhatnám, húsbavágóan a napjainkról szól.
Rajzolsz, festesz, amint írtad nem is olyan régen az idővonaladon?
Fogalmazzunk inkább úgy, hogy rajzoltam, festettem. Fiatalon festőművésznek készültem, és végül az első diplomámat képzőművészeti tanárként szereztem meg. Volt két önálló kiállításom is, több csoportos tárlaton is szerepeltek a képeim. Valójában rajzot egyetlen percig sem tanítottam, a második diplomámat, amit római katolikus teológiából kaptam, azt sem sokáig hasznosítottam, mert csupán fél évet tanítottam hittant, azt mondták, egy hittantanárnak nem így kell kinéznie, ezzel el is bocsátottak, de aki olvasta a Kaméleon-sorsot, annak ismerős a történet. A sort nem szakítottam meg, mert bár siket gyerekeket tanítottam három évig, mire a nemzetközi jelnyelvi tolmács diplomámat megszereztem, pályaelhagyó lettem. A képzőművészet viszont valóban az életem egyik nagyon fontos része. Sokáig alkottam még, és műtárgybecsüsi végzettséget is szereztem, de ebben a szakmában sem dolgoztam, viszont maga a tanulás számomra önmagáért fontos, legtöbbször nem a hasznosíthatóságát nézem. Érdekel, ki akarom próbálni, akkor pedig igyekszem a legtöbbet és a legjobban elsajátítani azon a téren. Ezért lettem tavaly kutyakozmetikus is. Most sokak kérésére rajzoktatást tartok egy vidéki művelődési házban, és elég lelkes a kis csapat, ami összejött.
Mondj magadról a többieknek pár szót!
Kétgyermekes családanya vagyok, éppen válófélben, ami véglegesíti a korábban vázolt helyzetet, miszerint hittantanár már nem is leszek. Nagyon szociális beállítottságú vagyok, így minden munkám és az írásaim is feltétlenül emberközpontúak. Már középiskolás koromban kiütközött rajtam az írói véna, mindenki meglepetésére másodikos gimnazistaként, az egri Kispréposti palotát bemutató novellámmal elnyertem Eger város pályázatán a fődíjat, megosztva egy olyan sokat bizonyított szerzővel, akinek addigra már több a város történelmét bemutató könyve is megjelent. Később a Lupus néven publikáló, író, drámaíró, Farkas András karolt fel, aki szentül meg volt győződve, hogy én író leszek. Úgy vélte, hogy bár tehetséges rajzos vagyok, de csak azért ezzel tervezem a jövőmet, mert lusta vagyok. Ez ebben a formában nem volt igaz, de annyi bebizonyosodott, hogy amíg az önkifejezés azon szakaszában voltam, hogy a világot leképezzem, tényleg a képzőművészetben teljesedtem ki. Azonban egyszer csak eljött az ideje, hogy saját világot teremtsek, amivel másoknak tudok adni valami pluszt, valamit, ami belőlem fakad, és ezt már az írásban tudtam megvalósítani. De nem gondolkodtam ebben komolyan, mindaddig, míg be nem ütött nálam a második gyermekem világra jötte után a szülés utáni depresszió. Akkor ismét az íráshoz nyúltam, és ennek köszönhetően nemcsak a mély gödörből tudtam kirángatni magamat a hajamnál fogva, hanem még a Magyar Író Akadémia különdíját is elnyertem egy blog-pályázaton. Így vehettem részt a szerkesztői mesterkurzusukon, mert úgy vélték, a novelláim megérettek a megjelenésre. Ezen a kurzuson döntöttem el, hogy megírom az első regényemet.
Beszélj a könyveidről!
Mostanra négy könyvem jelent meg a Publio Kiadó gondozásában. Mindegyik más stílusában és témájában is. A Kaméleon-sors, ami az első regényem, valóban regényesen hosszú, és ha be akarom vallani az igazat, ténylegesen két könyv, de annyira féltem az első könyv kiadásánál, hogy a folytatását is beletettem ugyanabba a kötetbe. Ez a regény javarészt önvallomás, még akkor is, ha nem minden történt meg velem, a könyv második része pedig egyértelműen egy kitalált történet, aminek azonban megvolt az alapja, mert egy hajszál híja volt, hogy nem mentem el Ugandába egy siket iskolába tanítani. A következő könyv az Elmenekülhetsz? volt, ami egy kalandregénynek tudható be, bár nálam nem igen jönnek be ezek a kategóriák, mert annyira sajátosan fogom fel a történetírást, ami kizárja az egyértelmű kategorizálást. Ez egy két szálon futó történet, egészen krimibe illő fordulatokkal. Zsanett, a Publio kiadó egykori marketingese úgy fogalmazott, hogy már az első két fejezetből egészestés hollywoodi filmet lehetne készíteni. És valóban megfogta az írásaim egyik sajátosságát, hogy nagyon képszerűen írok, mint egy film úgy jelenik meg az olvasó számára a történet. A Mellékutcák egészen sajátos szerkesztéssel készült. A kerek egész történet csak a könyv legvégén rajzolódik ki az olvasó számára, amikor a szereplők egyes szám első személyben elmesélt történetét megismeri, és a teljesség apró részleteit fokozatosan a helyére tudja rakni. A szereplőket igyekeztem úgy kiválasztani és megalkotni, hogy valójában mindenki magára ismer valahol. Az utolsó megjelent könyvem a Túl a hegyen, egy modernkori kémtörténet is lehetne, valós helyszínen, valós főszereplővel, akivel a történet ugyan nem esett meg, de jellemében teljes egyezőség mutatkozik a regényhőssel. Ez egy igazi történetmesélés, nincsenek benne nagy időugrások, vagy párhuzamos vonalak, folyamatában bontakozik ki az egyébként nem is olyan szimpla történet. A most készülő regényem ismét két vonalon futó akció, és teljes egészében megmutatkozik benne a feminizmusom, valamint a véleményem sok ma nagyon aktuális és az egész emberségünket mérlegre tevő kérdésről. Munkacíme is sokat elárul: Újra ébred a sötétség. Elég, ha annyit elmondok, hogy két nő sorstörténete kerül párhuzamba, az egyikük szír és egykor orvosnak tanult, ám egy szerencsétlen véletlen, amikor is arcát meglátta egy amerikai orvos, megpecsételi az életét. Végül kalandos módon menekül el hazájából, a biztos halál elől. A másik női szál egy magyar ápolónő, akin keresztül nemcsak a magyar egészségügy sajátos helyzetébe tekinthetünk be, hanem a hazánkban is erőteljesen megjelenő hímsoviniszta nézetekbe, a nőket még véletlenül sem egyenrangú lényként kezelő férfiak világába. Így hát neki is bőven megvan az oka, hogy máshol keresse a boldogulást, aminek következménye, hogy egyszer csak kiderül, van olyan szituáció, amikor ő és a szír lány éppen egyformák.
Ossz meg a többiekkel egy marketinggel, könyvkiadással, könyvírással kapcsolatos tapasztalatot!
Számomra a legfontosabb tapasztalat, hogy a marketinget csak és kizárólag profi módon érdemes csinálni. Persze ez sok megelőlegezett befektetést jelent, amit nem mindig tudunk bevállalni, ilyenkor érdemes nagyon célirányosan csak egy-egy marketingelemet kiválasztani, arra viszont nagy hangsúlyt fektetni. Életem első könyvének első bemutatója Egerben a megyei könyvtárban volt. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a városi önkormányzat támogatta a rendezvényt, és felkértem egykori főiskolás csoporttárasamat, aki a helyi médiaegyesülés feje volt, hogy vezesse le a bemutatót. Innentől nekem semmi dolgom nem volt, és meglepetésemre egy olyan profi bemutató részese voltam, hogy akár egy országos TV-csatorna műsorába is beillett volta. Kijött a helyi rádió, a TV, újságíró is készített riportot, és annyira tökéletes kérdések voltak, hogy nem tudok elég hálás lenni Bérczessy Andrásnak érte. Szerintem ő lesz az az ember, akiről akkor is meg fogok emlékezni, ha egyszer az élet úgy hozza, hogy mondjuk 100 éves koromra sztáríró leszek. A későbbiekben soha olyan jó bemutatóm nem volt, mostanra meg eljutottam oda, hogy ha olyan nem lehet, akkor inkább ne is legyen. Persze lehetne ismét valami hasonló, de jelenleg ennek megszervezésére nincs energiám és időm.
Mi az, ami írásra késztet?
Engem a közlési vágy késztet írásra. Úgy érzem, hogy mondanivalóm van, ha tetszik hivatásom, hogy bizonyos dolgokat elmondjak, hogy szembesítsem az embereket dolgokkal, legtöbbször olyasmikkel, amikkel egyébként nem szeretünk szembenézni. Viszont úgy vélem, hogy a legtöbb rossz dolognak éppen ez a rákfenéje, hogy még magunkkal sem vagyunk őszinték.
A szabadidődben írsz? Hobbiként vagy úgymond főfoglalkozásban? Mely napszak ideális számodra az íráshoz?
Regényeket a szabadidőmben írok, nem a legjobb szó rá, de valami hobbyféle nálam, viszont úgy érzem, ez a valódi feladatom az életben. Az igazat megvallva már egy jó ideje főfoglalkozásként is írok, korábban újságíróként, most meg kommunikációs szakértőként rengeteg cikket, szöveget írok, fogalmazok. Írni bármikor tudok, nincs napszakhoz kötve, de a leterheltségem miatt az éjszakákat az alvásnak szentelem.
Szerinted létezhet olyan szerelmi háromszög, amiben minden fél egyformán jól érzi magát, vagy az emberbe olyan mélyen bele van kódolva a féltékenység érzése, hogy az ilyen kapcsolatok eleve kudarcra vannak ítélve?
Íróként nem tisztem megítélni, hogy ki mitől lesz boldog, ez meglehetősen szubjektív, ami az egyik boldogságát jelenti, az lehet, hogy egy másik ember boldogtalanságának forrása. A regényeimben soha nem akarok nagy bölcsességeket megosztani, csak szembesíteni az embereket viselt dolgainkkal, aztán ki-ki saját maga döntse el, ebből milyen végkövetkeztetéseket von le. Magánemberként az a véleményem, hogy az emberek nem tudnak felülemelkedni emberi mivoltukon, és ha meg is teszik, hogy szeretetből, vagy más miatt túllépnek a legmélyebb ösztöneiken, és elfogadják az említett hármas felállást, akkor is biztos, hogy valaki komolyan sérülni fog, ha más nem, akkor a gyermekek, akik a különböző kapcsolatokból születnek.
A Kaméleon sors c. könyved saját tapasztalatok alapján íródott? Érdekes és kalandos életút.
Igen, a Kaméleon-sors egy női lélek fejlődéstörténete. A főszereplőt négy valós nőből gyúrtam össze, amiből az egyik én vagyok, talán a legnagyobb részt viszem. Az életút azonban ténylegesen a sajátom, még akkor is, ha nem minden velem esett meg, és nem minden mellékszereplő abban a formában fordult meg az életemben, mint a regényben. A második része viszont fikció, aminek azonban szintén van valóságalapja, hiszen kisgyermekként két évet éltem Afrikában, Nigériában, messze a nagyvárosok civilizációjától, mert az édesapám ott dolgozott. Aztán felnőttként majdnem elmentem misszióba Ugandába, egy siket iskolába. Az tartott vissza, hogy végiggondoltam, amit aztán le is írtam.
Milyen emlékekből táplálkoznak az írásaid? Éltél valamikor ezeken a helyeken? Ha igen, akkor mikor és miért?
Igen minden történetem alapja személyes tapasztalat. A novelláim és regényeim helyszínei is olyan helyek, ahol jártam. Az afrikai történeteim, mint az első regényemnek, a Kaméleon-sorsnak egy jelentős része is, gyermekkori emlékekre épül. Hat éves voltam, amikor Afrikába, Nigériába mentünk, mert az édesapám ott dolgozott. Egy víztározót építettek a szavannán. Két évet éltünk ott, de Afrika örökre a részem maradt. Mindig visszavágytam oda, hosszú ideig apáca és missziós nővér akartam lenni. Később majdnem el is mentem Ugandába tanítani, de végiggondoltam azt, amit a Kaméleon-sorsban le is írtam, és végül inkább maradtam itthon.
Mit gondolsz, mi a legnagyobb feladata a huszonegyedik században egy írónak? Mit kell az olvasónak adnia? Véleményed szerint hogyan lehet megfogni, és talán még fontosabb megtartani az olvasót? És hogy könnyebbet is kérdezzek: melyik számodra a legkedvesebb műved vagy szereplőd?
Nehéz kérdések ezek, amikre nem tudom a választ. Nem mondom, hogy én nem akarok sikeres író lenni, mert akkor hazudnék, de igazából nem azért írok, hogy elismert legyek, hanem azért, mert kikívánkozik valami. Ha ez megfogja az olvasót, akkor örülök, ha nem, akkor sem fogok mást, vagy másként írni, mert amint egyszer a férjem fogalmazott, mikor kétségeim támadtak: „Te formáld a közízlést, ne az alakítson téged!”. Az olvasó megtartásával kapcsolatban viszont van határozott véleményem: nem szabad csalódást okozni nekik. Az írónak ragaszkodnia kell azokhoz az értékekhez, amiket az elején meghatározott az írásaiban, nem adhatja fel azokat, nem csalhatja meg az olvasóit.
Hogy melyik a kedvenc saját művem? Nem mondanám, hogy ez könnyebb kérdés lenne. Minden írásomat szeretem, mert mindegyikbe teljes egészében beleteszem magamat. Kivétel nélkül mindegyik én magam vagyok. A szereplőim között azonban akad kedvenc. Az egyik Adél a Kaméleon-sorsból, hiszen - amint azt már ebben az interjúban is kifejtettem - leginkább én magam vagyok. A másik Imre a Túl a hegyen könyvemből, akit egy nagyon kedves barátomról mintáztam, és a regényt, elkészültekor, elküldtem neki, hogy jelezze, ha bármi van benne, amivel nem tud teljes egészében azonosulni. Nem talált ilyet, és én is úgy érzem, az egészen ő lett.
A Túl a hegyen című írásod fülszövegében említed a svájci Pilátus hegyet, és az azt övező legendát. Te inkább legendákat szősz, vagy szigorúan ragaszkodsz a valósághoz történetszövés közben?
Nem írok legendákat, de természetesen nem is teljes egészében a valóságot írom meg. Minden írásomnak van valóságalapja, és igyekszem mindent úgy megszerkeszteni és megfogalmazni, hogy valósághű legyen, itt-ott egészen drasztikusan realisztikus. Szövegében és eseményeiben is a megjeleníteni kívánt kort tolom az olvasó képébe a lehető legegyértelműbb, olykor triviális módon. Arra is nagy gondot fordítok, hogy szóhasználatban, mondatszerkesztésben is kifejezzem annak az embernek a hangulatát, életkorának sajátosságait és lelkének rezdüléseit, akiről éppen szó van, vagy aki saját maga szólal meg a történetben.
Mennyire valóságosak a szereplőid? Valós személyekhez köthetők, vagy kitaláltak?
A szereplőim között akadnak valós szereplők, akiket konkrét emberről mintázok meg, de sok kitalált alak is bekerül a regényeimbe. Legtöbbször olyankor is alapnak használom egy valós ismerősöm jellemét, mert csak úgy lehet hiteles egy szereplő, ha konzekvensen egy teljesen megalkotott, egész személyiség jegyeit használjuk csak. Ez könnyebb úgy, ha egy létező emberhez viszonyítunk.
A fenti leírás arra utal, hogy alaposan utánanéztél a hegynek. A valóságban is megjárt helyeket részesíted előnyben, amikor helyszent keresel, vagy olyanokat, amikről hallottál valamit, és ezt szövöd tovább? Esetleg szívesen mozogsz általad kitalált helyszíneken?
Mindig olyan helyeket és közegeket választok, ahol jártam, amibe van betekintésem. Ezért is olyan nagyszerű, hogy egészen kalandos életutam van, és bármit hozzon még a sors, én mindig szeretettel fogadom, mert mindig újabb és újabb élettapasztalatokat jelent. A Pilátus hegyet magam is megmásztam, de ha esetleg a korábbi életemből nincs is konkrét élményem egy-egy helyszínnel kapcsolatban, akkor is nagyon alaposan körbejárom a történelmét, útleírásokat olvasok el hozzá, képeket nézek meg a helyszíneimről, utánaolvasok mindennek, ha kell távoli országok helyi járatú tömegközlekedési eszközeinek menetrendjét bújom, helyi sajtóhíreket nézegetek egy-egy izgalmas eseményért, amit bele lehet szőni a történetbe, így határozom meg az időpontokat is. A történeti hitelesség nagyon fontos számomra. A regényeim ténylegesen a valóságba repítik az olvasóimat, olyan történetbe kerülnek, ami akár meg is eshetett. Most karácsonykor egy céges összejövetelen egész komoly csalódást okoztam egy kedves kolleganőmnek, amikor kiderült, hogy a Kaméleon-sorsban leírt szerelmi kapcsolatok közül még véletlenül sem mind történt meg velem. „De hát annyira életszerű volt” - mondta, és kérte, több titkot már ne is áruljak el, mert ő úgy akar gondolni rá, mint a valóságra.
Heiling Beát kérdezők: Kocsis Nagy Noémi, Marosi Katalin, Renata Alexandra Werthmüller, Ekker Éva, M. Szolár Judit, Karácsony Mária, Guthné Lovasi Tünde.
Írta: Kocsis Nagy Noémi
