Az írók gyakran aggódnak: gyötrődnek a bizonytalanságtól, hogy jól döntöttek-e a történetükről. Kételkednek az írásuk minőségében. Aggódnak amiatt, hogyan juttatják majd el a könyvüket a kiadásig és utána az olvasókig. Sokszor eljutnak egészen odáig, hogy feladják az egészet és az aggodalmaik miatt inkább bele sem vágnak a könyvük megírásába. James Scott Bell, a The Art of War for Writers című könyv írója, pont erről a belső harcról írt művében, és arról, hogyan lehet legyőzni a bizonytalanságokat, hogy ne akadályozzanak az írásban.
“Nem sokkal azután, hogy Harlan Coben egyik könyve bestseller lett, egy író-olvasó találkozón neki szegezték a kérdést, hogy el szokott-e bizonytalanodni önmagában és az írásban. Nevetett és elismerte, hogy mindig eljut arra a pontra írás közben, amikor azt gondolja magában, hogy “Ez borzasztó! Régebben jól tudtam írni, mi történt velem?” Coben szerint, ha nem vagy bizonytalan az írásodban, akkor nem is számít, amit írsz. Ha aggódsz, akkor vagy igazi író. Ezt az aggodalmat, bizonytalanságot bele kell szőnöd a könyvedbe.
Pár éve, amikor Új-Mexikóban tartottam előadást egy írói konferencián, megláttam ebédidőben a szomszéd asztalnál egy nőt, aki nagyon levertnek tűnt. Odamentem hozzá és megkérdeztem, mi a baj.
“Nem tudom. Leszek valaha olyan jó mint ők? Látja ezeket az embereket? Mind ugyanannyira meg akarják írni a könyveiket, mint én. Hogy lehetnél pont én az, akinek sikerül?” Közben csorogtak a könnyei megállíthatatlanul.
Adtam neki egy zsebkendőt, majd elővettem még egyet, hogy felrajzoljam rá ezt az ábrát.
Elmagyaráztam, hogy a legalsó részig mindenki eljut, amikor ráébred, hogy könyvet akar írni, mert úgy érzi, van egy jó története, csakhogy a legtöbben közülük sosem lépnek egy szinttel feljebb. Mert a következő lépés már az, amikor az ember tesz is valamit, tanulni kezd az írásról, elmegy konferenciára, vesz önképző könyveket, beiratkozik írói tanfolyamra… és elkezd írni.
Az ezután következő szint már azoké, akik befejeztek egy teljes könyvet. Ez egy remek hely, itt születik meg az író a maga teljes valójában. Utána jönnek azok, akik már több könyvet írtak és már legalább egyszer kaptak visszautasító levelet valamelyik kiadótól. Aztán következnek azok, akiknek már kiadták a művét, fölöttük pedig akiknek már több könyve is megjelent. A legtetején pedig szerencsekerék látható, amire szinte alig van hatásunk, ettől függ, hogy valakinek bestseller lesz a könyve vagy sem.
Íróként az a feladatot, hogy haladj felfelé a piramis lépcsőin.
Mindegyik szintnek megvannak a maga kihívásai, úgyhogy mindig csak arra az egyre figyelj, ami épp előtted van. Ha keményen dolgozol, elérheted a szerencsekereket, és ha ez megvan, akkor a csúcson vagy. Ezek után már nem rajtad múlik.
Mindezt elmondtam a nőnek, majd meg is feledkeztem erről a kis közjátékról. Pár évvel később egy másik konferencián újra egymásba botlottunk. Elmesélte, hogy a piramisom és a beszélgetésünk nagy hatással volt rá, és hogy onnan kezdve ezeket a szinteket tartotta szem előtt és eszerint vágott bele a könyvkiadásba. Két évvel később pedig kaptam tőle egy csomagot, benne a könyvével és egy rövid köszönettel. Te se hagyd, hogy az aggodalmaid visszatartsanak, csak indulj el és mászd meg a piramist.”
