hero image

Fókuszban a szerzőtárs: Pados Judit

Publio Kiadó |

Mostani szerzőnk Pados Judit, aki Sáray Judith néven publikál nálunk a kiadóban. Az eddig megjelent könyvei itt találhatók:


publioboox.com/hu_HU/eszmeles,

 publioboox.com/hu_HU/a-szerelem-orok

Pados Judit 2011-ben kezdett el intenzívebben írni, habár saját bevallása szerint mindig is írt. Amikor első könyveit kiadta korábbi blogolás és egy kiadóval való nem túl tökéletes együttműködési szándék után. Ugyanis az első kiadó, amelyikkel tárgyalt milliós nagyságrendű tételeket kért volna tőle. Történetei között találunk Velencei mesék címmel írásokat, melyek mindegyike különböző megvilágításba helyezi a várost.

Írt történetet kutyákról, kutyáik viselkedéséről, a négylábú pszicho doktorról. Hitt abban, hogy romantikus és szerelmes történeteket is lehet írni és kiadni, nem csakis kizárólag angolszász kiadók licencei alapján piacra dobott, magyarra fordított sztorikat. Bízott benne, hogy ő is írhat ilyeneket magyar nyelven, magyar közönségnek.

Egy “képzelt” riport Publio-s társakkal

Kedves erre járó!
Egy Facebook-os, könyvírással, könyvkiadással foglalkozó csoport játékában veszek részt ezzel a „riporttal”. Szerzőtársak faggattak írásról, könyvről, marketingről, írással kapcsolatos terveimről.

Az alapkérdéseket az oldal adminja: Kocsis Nagy Noémi tette fel.

1.mondj magadról pár szót,
2.beszélj a (leendő) könyve(i)dről ,
3.ossz meg a többiekkel egy, marketinggel vagy könyvkiadással, könyvírással kapcsolatos tapasztalatot!


Nos, mivel úgy láttam, hogy egy elég összeszokott kis csapatba sikerült belecsöppennem, akik már tudnak egymásról ezt-azt, egy kicsit talán többet mesélek magamról, mivel engem még nem ismernek.
Pados Judit vagyok, aki Judith Saray néven is publikál. Talán nagyképűségnek tűnik kezdőként két névvel indulni csatába, de az első lépéseknél eldöntöttem, hogy megpróbálom megkülönböztetni a világokat, amikben időről időre elmerülök, a romantikus, szerelmes történeteket a lánykori nevemen, minden más jellegű írásomat a férjem családnevén jegyzem majd. Így mindenki tudhatja (sejtheti), mire számíthat a szerzői név alapján, ha újabb kötettel találkozik.

1960-ban születtem, ezt le akartam szedni az önéletrajzomból is, de annyira béna voltam, hogy máig nem sikerült. Mindegy, az őszinteség jegyében akár maradhat is. Kicsit megkésve léptem erre az útra, de ezt felfoghatjuk úgy is, hogy kellő élettapasztalattal a hátam mögött. 

Az idegenforgalomban kezdtem dolgozni, de aztán úgy alakult, hogy otthon ragadtam. Két felnőtt fiam van. A férjemmel két aranyos kutyát nevelgetünk most, hogy se gyerek, se unoka. (Mondjuk, kutya, kutyák a gyerekek mellett is voltak, nálunk ugyanis életforma, hogy valaki mindig „legyen láb alatt”. ) Mindig szerettem a fogalmazásokat, legyen szó levélről, élménybeszámolóról, iskolai feladatról, de a fantáziámat hagytam szunnyadni, általában hétköznapi dolgokról vetettem papírra a véleményemet. Fiatal nőként volt az életemnek egy időszaka, amikor számolatlanul faltam a romantikus irodalmat, így aztán elmondhatom magamról, tisztában voltam a „versenytársak” színvonalával, amikor – nem is olyan régen – elő mertem állni a magam történeteivel. Teltek az évek, sokasodtak a feladatok, az írás pedig háttérbe szorult, hogy aztán 2011-ben újult erővel, robbanásszerűen térjen vissza az életembe.

Nyitottam egy blogot, mely már más volt, mint a korábbi, napi jópofaságok gyűjtőhelye. Ez a blog  már kifejezetten azért készült, hogy az új történeteket megoszthassam az olvasóimmal, akik először egy közös érdeklődési kör köré szövődött baráti társaságból érkeztek, majd végül híre ment a naponként frissülő blognak és kissé passzív, de lelkes olvasó táborra tettem szert. Igen, passzívak voltak, mert a tetszik gomb megnyomásán túl ritkán írtak nekem, akár kritikusan, akár az elismerés hangján. Igaz, ha írtak, az valósággal zavarba ejtően hízelgő volt. Ilyen kommentek szerepelnek legutóbbi könyvem, az előkészület alatt álló Velencei mesék hátoldalán.

Hogy ne tűnjek annyira titokzatosnak, a közös érdeklődési kör ez esetben a Twilight (igen, lehet szörnyülködni) és szereplői voltak. Ennek kapcsán keveredtem olyan oldalakra, ahol a legkülönfélébb fanficek íródtak. Nem szabad lebecsülni ezeket, mert közülük olyan nevek nőttek ki, akik hamarosan ott voltak a könyvesboltok polcain, mint pl. Spirit Bliss az Árnyékvilággal, vagy Szurovecz Kitty a Gyémántfiúval. Én is egy olyan regénnyel kezdtem, amelynek Robert Pattinson volt a főszereplője (ez hozta meg az érdeklődő olvasókat), aztán szép észrevétlenül elhagytam/tuk őt, bár tagadhatatlan, hogy a főhős fizimiskájánál gyakran visszatértem a szürke szemekhez.

A Publio Kiadó, melynél a könyveim tavaly ősz óta megjelennek, már a második nekifutás volt a széles nyilvánosság elé való kilépésben. Az első felemás siker, vagy kudarc, nézőpont kérdése. A könyvem érdekelte volna az egyik kiadót, de én nem tudtam vállalni a milliós nagyságrendű „szerzői támogatást”. Elvileg ott úgy alakulhatott volna a könyvem sorsa, ahogy azt egy szerző a szíve mélyén elképzeli, profi szerkesztővel való egyeztetés és profi borítótervezés után a kész mű ott viríthatott volna a könyvesboltok polcain, több fórumon meghirdetve, az érdeklődő olvasók ítéletére várva. Ezt – úgy tűnik – el kell felejtenem. A Lottó ötösig mindenképpen.

A Publio által kínált megoldás egyszerre egy mentőkötél és másrészt egy Canossa. Nekem, aki a marketinget szívesebben hagynám másokra, hozzáértőbbekre. Tudom, hogy erre itt is lehetőség van, természetesen díjazás fejében, és akkor vissza is értünk az ördögi kör kiinduló pontjához. Nyilván nem meggazdagodni szeretne az ember (ha sikerülne, hát az sem lenne akkora tragédia) a könyvei által, de legtöbbünknek végesek a lehetőségei, amit erre a hobbyra, szerelemre költeni tudunk, így aztán indul a próbálkozás a magunk szerény eszközeivel, hogy eljuttassuk az olvasókhoz az írásainkat. Néha úgy érzem, ez nehezebb, mint az írás maga.

A terveket illetően a bőség zavarával küzdök, mert rengeteg írásom várja, hogy némi átdolgozás után a digitális világba lépjen, ott lehessen az e-olvasókon, és egy napon azt lássam a metrón kapaszkodva, hogy a mellettem ülő lány vagy asszony éppen az egyiket olvassa. Van egy könyvtáram, Ötletbörze néven, amelyben szintén ott lapul néhány leendő írás magja, várva, hogy az ihlet esőjének cseppjei szárba szökkentsék. Mégis, mindezek ellenére, nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy most éppen egy gyerekeknek szóló mese írásába kezdjek bele. Minő meglepetés, két kutyáról fog szólni, akik nem értve, hogy miért maradtak magukra idegenekkel, szeretett családjuk után szöknek, remélve, hogy megannyi kaland után rájuk találnak.

Az ötletet persze a családi négylábúak adták. Furcsa dolog volt ebbe a munkába belevágni, mert már ott megakadtam, amikor el kellett döntenem, tulajdonképpen milyen korosztálynak szánom. Ennek megfelelően milyen szöveget fogalmazhatok? Rövid, könnyen érthető mondatokat, vagy itt-ott kicsit tekervényesebben, ahogy már egy tini is megértené. Egyáltalán, melyik az a korcsoport, akit még le lehet kötni néhány kedves rajzzal és magával a történettel? Egy barátnőm vállalta, hogy készít majd néhány rajzot a kötethez, úgyhogy igyekeznem kell, hiszen ő is csak akkor tud munkához látni, ha már tudja, milyen kalandokat kell rajzba álmodnia.

Pillanatnyilag a Velencei mesék című könyvem van előkészületben a kiadónál. Ez amolyan felnőtt-mesekönyv imádott városomról, Velencéről. Ez lesz az első kötet, és már a másodiknak is nagyrészt kész az anyaga, javításra, szerkesztésre vár, csak egyet sajnálok, hogy nem tehettem tele a saját fotóimmal, amik közül némelyik kiváló illusztráció lehetett volna. Persze, beletehettem volna, mint ahogy megtettem Morgan kutyánk 15 évéről szóló könyvemben, de rettentően megdrágította a színes kiadás, úgyhogy inkább lemondtam róla.

Tizenöt történet, melyeknek közös háttere Velence, és amelyek nem is különbözhetnének egymástól jobban. Antonio mester görnyedt alakja, ahogy a Ca’ d’Oro mesés mozaikudvarát rakja le a tűző napon, vagy éppen egy kisfiú, aki Attila székében a világ urának képzeli magát. Egy örömlány a pestis sújtotta városban. Egy régész, aki egy élet munkáját kénytelen visszaadni a tengernek… A történetek egy része már megmérette magát az olvasók előtt, mielőtt ebbe a gyűjteménybe került. Egy vélemény a sok közül: “Mint egy bonbonos dobozban, minden történettel egy új íz lepett meg.”

Beneveztem az Uploaded Magazin novellaíró pályázatára, és egy velencei történetem be is került a Válogatásba, amely nemsokára éppen a Publionál jelenik majd meg. (Ez persze kimarad az én meséim közül) Érdekes, hogy annak idején írtam néhány újságba és meg is jelentek a cikkeim (ezek többnyire már akkor is Morganról szóltak – Kutyaújság, Nők lapja, ahol a “Hét olvasói levele” címet is megkaptam), de mostanában valahogy nehezebben próbálkozom, talán mert már jobban megvisel az elutasítás, vagy a közöny. Abban a megállapításban feltétlenül egyetértek Horváth Évával, hogy lassan könnyebb egy könyvet megírni, mint eljuttatni az olvasókhoz.

Mostanában a Facebookon próbálom szem előtt tartani a könyveim elérhetőségeit, kérve a posztjaim megosztását; elfogadtam, hogy egy – számomra – papíralapú történetet is a youtube-on videó formájában kell népszerűsíteni. Egyéni beállítottságom nyilván, hogy nehezen ajánlgatom magam, de próbálkozom, mert mostanra megértettem, hogy e nélkül bizony reménytelen. Ha én nem teszem meg, hát más végképp nem fogja. Nem örülök ennek, mert legbelül úgy érzem, ezek az üzleti fogások az írás lendületéből vesznek el. Ráadásul, amíg a blogomba írtam csak, örültem a statisztika által mutatott érdeklődésnek. Most meg elkedvetlenít, amikor azt látom, hogy pénzért már nem is vagyok olyan érdekes, hiszen ott vannak az ingyenesen letölthető oldalak. Nehéz. De ezzel azt hiszem, nem mondtam újat senkinek, aki olvassa ezt a riportot.

Csináltam egy szerzői oldalt, mert azt mondták, muszáj:https://judithsarayblog.wordpress.com

és van egy blogom, amiről fentebb már írtam, és amit nem zárhatok be, mert sokan még mindig ott várják az aktuális történetem folytatását:http://lassukeringo.blogspot.com(ennek aztán van a FB-on is egy oldala, mert sokan már a blogig sem akarnak elkattintani, csak a FB által elérhető dolgokat olvassák. Ez elég elgondolkodtató amúgy 

A Facebookon pedig van egy (kettő) kifejezetten Velencével foglalkozó oldalam. A Velencei olló mindenféle érdekes tudnivalókat tartalmaz a városról, eléggé tematikus formában. AVelencei történetek pedig mi másról is szólna: Velencéről, a valóság és a képzelet szülöttéről.

Mikor kezdtél írni? 

Mindig írtam, de igazi történetekbe csak 2010 körül kezdtem. 2011-től pedig valóságos lételememmé vált.

Mennyi időt fordítasz rá? 

Amikor napi frisseléssel vittem a blogot, akkor az napi néhány órát jelentett, amíg 4-5-6 A4-es oldalnak megfelelő írást összehoztam. Lassította a dolgot, hogy hajlamos vagyok állandóan a visszaolvasásra és belejavításra. Úgyhogy ha sikerült is néhány fejezetet előre megírnom, akkor is felpakolás előtt még biztosan igazítottam rajta. Mostanában már csak hetente 2-3 alkalommal teszek fel friss részt (néha, ha az élet úgy hozza, ritkábban), mert kicsit visszafogtam magam, nem élhetek állandóan a magam teremtette képzeletbeli világokban. Így is állandóan kézközelben van egy notesz és toll, ha jön egy ötlet, azonnal lejegyezhessem. Legyen ez akár a buszon, akár egy baráti társaságban.

Célközönség?

Bárki, aki szereti a romantikus történeteket. Nagy felfedezésem egyébként, hogy sokkal többen olvasnak ilyesmit, mint ahányan bevallják. Mert nem akarják, hogy esetleg dél-amerikai sorozatfüggőnek higgyék pusztán azért, mert egy ilyen könyvet lájkolt a FB-on. A szex – reményeim szerint – ezekben a könyvekben éppen csak annyira van jelen, hogy a szépségét láttassa azzal is, aki még előtte van, és azzal is, aki talán már utána.

Megtervezed előre vagy csak úgy jön?

 A könyveim talán legtöbbször nem többek, mint egy Julia vagy Romana regényke. Így aztán nagy tervezésekre nincs is lehetőségem. Adott a szituáció, ahonnan indul a történet, aztán némi zökkenőkön keresztül eljutunk a boldog végkifejletig. De… az a könyvem például, amellyel annál a másik kiadónál próbálkoztam, közel 700 oldalas lett volna. Nos, ott nem tervezgettem, csak hagytam, hogy újabb és újabb kihívások elé állítsam a hőseimet. Még született néhány ilyen írás, őszintén szólva ezeket szerettem a legjobban, ahol annyira nem tudtam elengedni a szereplőket, hogy folytatásokat is írtam az eredeti történethez, amelyben egy tragédia után már egy másik szerelem talált rá a főhősre; vagy éppen a gyereküknek alakult hasonlóan kalandosan az élete, mint amilyen a szüleié volt. Mivel ezek eredetileg egy blogban jelentek meg, mindig volt valami apropó, ami befolyásolt írás közben, és újabb érdekes epizóddal gazdagította a történetet.

Mennyire nehéz kiadni az elsőt? 

Erre a válasz: nagyon nehéz. Számomra már az is nagy lépés volt, hogy abban a blogban kiálltam a nyilvánosság elé. De talán megkönnyítette, hogy tudtam, csupa barát fogja olvasni. Aztán idővel mások is, de addigra már nem volt bennem a kezdeti görcs. Már nem is tudom, mi volt az a pillanat, amikor kiadók elérhetőségeit böngésztem és szépen megsoroztam őket a regényemmel. Biztos ismeritek az érzést, amikor az ujjatok ott lebeg az Enter billentyű felett, aztán egy óvatlan pillanatban, mintha nem is hozzátok tartozna és önálló életet élne, lenyomja. Na, ez is olyan pillanat volt. Egyébként egy kellemetlen élményem, amikor a Harlequin kiadónál (Romana stb. szerelmes regénysorozatok kiadója, aki nem ismerné) próbálkoztam, de ott azzal utasítottak el, hogy ők csak angolszász írók fordított regényeit adják ki. Hát, így nehéz „prófétának lenned a saját hazádban”, ha szabad így fogalmaznom. 

Mikor találtál rá a kiadóra?

Nem is tudom. Már sokkal korábban, talán 2 éve is már. Pontosan a másik kiadóval való tárgyalások után. Csak annyira hihetetlennek tűnt, hogy ingyen kiadhatok valamit, hogy úgy éreztem, ez biztosan nem is így van, csak én értettem félre valamit. De nem hagyott nyugodni a gondolat, vissza-visszaléptem az oldalukra, próbáltam megérteni a folyamatot, aztán 2015. őszén az ujjam megint ott lebegett az enter fölött.

Elsőként a Zöldzug-ot indítottam útjára, aztán gyors egymásutánban az Eszmélést és a Lakótársakat, illetve a Morgan című könyvemet. Gondoltam, így karácsony előtt talán a legjobbak az esélyeim. Az idén Valentin napra  időzítettem A szerelem örök című kötetet, amelyben két történet kapott helyet.

Vannak-e konkrét források, művek, szerzők, akik formálják a stílusod? 

Szerintem nincsenek. Az biztos, hogy a tény, hogy valaha én magam is rengeteg hasonló könyvet olvastam, befolyásolt, ha másban nem is, legalább a történetvezetésben. De őszintén szólva én írás közben filmszerűen látom magam előtt a történetet, megvan a magam főhőse, és a magam moziját próbálom írásba foglalni. Akik olvasnak, azt mondják, felismerhető a stílusom. Ez főleg olyankor bukik ki, amikor másról írok, nem a szerelemről. A Velencei mesék jó példa lehet erre. Egyébként romantikus témában olyan író a kedvencem, akit képtelenség lenne akár utánozni is. Amanda Quick 19. századi Angliájában játszódó könyvei nagy kedvenceim.

 

Célod, hogy elgondolkoztass, vagy csak kellemes kikapcsolódást szeretnél nyújtani? 

Az elsődleges célom a szórakoztatás, de sokszor érkezett vissza olyan jelzés, hogy egyes helyzetben elgondolkodtak a szereplők tettein, reakcióin, sőt, még a saját életükkel is párhuzamot tudtak vonni.

A szeretet a legfontosabb üzenet, vagy szeretnél valamit megmutatni a világodból, értékeidből? 

Akarok, nem akarok, mégis rengeteg apró részletben ott vagyok én magam is. Ez persze elsősorban azok számára nyilvánvaló, akik ismernek. Pont a napokban mondta egy ismerősöm, hogy megdöbbentette az az őszinteség, ahogy egy olyan dolgot írtam bele például az Eszmélés című történetben, amiről korábban neki is keseregtem. Nem hiszem, hogy tudatos volt, de ezt a történetet pont akkoriban írtam és valahogy egyszer csak a sztori része lett a valóságom. Mint romantikus lélek, nyilván hiszek az örökké tartó holtodiglan-holtomiglanban, még akkor is, ha pont a családomban is látom, hogy nem mindenkinek adatik ez meg. De akik ezeket a könyveket olvassák, nyilván szeretnének kiszakadni a szürke, borongós hétköznapokból és legalább az alatt a néhány óra alatt elhinni, hogy legalább a mesékben a jók elnyerik méltó jutalmukat.

 

Hogyan változtatta meg a kutya a mindennapi életedet (lelki szinten)? Milyen tulajdonságokat fedeztél fel a kutyában, ami emberben csak ritkán lelhető fel, vagy éppenséggel hiányzik? Szerinted érző lény a kutya? Tapasztaltál valami spirituális képességet a kutyánál? 

Hú, belekérdeztél a tutiba. A téma, amiről órákig tudnék beszélgetni. Szóval, Morgan és az ő tizenöt éve. Nehéz és izgalmas kérdések. Amiket tulajdonképpen az ember ritkán fogalmaz meg, még akkor is, ha képes hosszú oldalakon át emlékezni a közös kalandokra. Az biztos, ha egyszer megismered az érzést, ami egy négylábú családtaggal költözik az életedbe, függő leszel. Nem túlzás családtagnak nevezni, még ha természetesen megvan a maga helye a családi rangsorban. Elkényeztetett a sors, két egészséges, szerető fiam van, de még így is azt mondom, ezekkel a szőrösökkel teljes az életünk. Gyerekként szerettem volna kutyát, de nem lehetett. Aztán a férjemmel lett kutyám is, csak éppen nem olyan, amilyet igazán szerettem volna. Ő a tacskókat szerette, én meg nem nagyon tudtam mit kezdeni egy ilyen erős egyéniséggel. Nagyobbat és szőrösebbet képzeltem el, ugyanakkor szelídebbet, kedvesebbet.

Ráadásul akkoriban voltak kicsik a gyerekeink, elsősorban a velük való foglalkozás kötött le, a kutya csak kiegészítette a családi képet, de messze nem foglalkoztam vele annyit, mint később Morgannal, vagy amennyit a mostaniakkal. Ha nem akartam, hogy a fejünkre nőjön, keményen kellett fognom, és akkoriban megfogadtam, inkább ne legyen kutyám, de én többet nem harcolok egy négylábúval. Aztán a kisebbik fiam nagy kutyát szeretett volna (mint ahogy én is világ életemben) és a választásunk a Golden retrieverre esett. Nem akarok reklámot csinálni a fajtának, nem is kell, de az biztos, hogy ritka érzékeny lelkületű kutyák.

Ő lett Morgan, akivel hosszú évekig jártam kutyaiskolába, aztán sportolni is, aki ott volt velünk, ha vidámság volt, és ott, ha bánat. A maga módján ki is vette a részét az érzelmi hullámvasútból, mint valami terápiás négylábú pszichodoktor. Nehéz ezt megmagyarázni, egyszerűen csak melléd feküdt a szőnyegen vagy a kanapén és máris könnyebb lett az, ami előtte még a torkod szorongatta. Az ő elvesztése volt az első komoly veszteségem az életben, amit már egy komoly betegség előzött meg, és amit már értő lélekkel éltem meg. Mellette megtanultam, milyen torokszorító módon lehet aggódni valakiért, aki a szívemnek kedves. Mikulás napján kellett elaltatni és a fiam, hogy kirángasson a fájdalomból, elcipelt a Normafához kirándulni, ahova egyébként is sokat jártunk. Térdig érő hó volt, hétfő… és az egyetlen kutya, akivel aznap találkoztunk, egy Golden retriever volt.

Rengeteg időt töltöttünk együtt, igazi családtag volt. Soha nem ítélt meg, nem bírált, nem haragudott, nem sértődött meg, mint az emberek körülöttem, egyszerűen csak ott volt, ha szükség volt rá és bársonyos buksiját az ölembe hajtva rendbe tette a világ dolgait. Azt mondják, a kutyák ösztönlények, szerintem érző élőlények. Amikor kis barátja, Buksi elment, a maga módján meggyászolta; amikor fedezett, nemcsak az aktust élte meg, de elképesztő gyengédséggel „udvarolt” szíve hölgyének. De nem tudom mással magyarázni a hozzánk való kötődését sem. Azt mondják, a kutyák rendelkeznek egy különleges hatodik érzékkel. Nem tudom. Nem kellett füstöt jeleznie az éjszaka közepén, hogy megmentsen a fulladástól, nem kellett gyászolnia… nem tudom, miben jelentkezett nála, ha volt egyáltalán.

Csak azt tudom, hogy amikor nem volt velünk, mert azt gondoltuk, hogy a nyaralóban jobb dolga lenne a nyári nagy melegben a nagyival, akkor két nap után elmentünk érte, mert egyszerűen üres volt a lakás nélküle. És egy pillanatig nem habozott, hogy jöjjön vagy maradjon. Akaratlanul is kitaposta az utat az utódjának, Colinnak. Ami meglepő, hogy annyi év után újra van tacskónk is, egy kis szálkás, Jack, akivel remek párost alkotnak, és aki néhány hónap alatt megérlelte bennem az igényt, hogy írjak róluk. Kutyásnak lenni életforma, mint ahogy az írás is az. Hogy ez a kettő nálam találkozott, életem nagy ajándéka.

Nagyon köszönöm a kérdéseiteket, remélem sikerült bemutatnom magam és a könyveimet. Egy megjegyzés még … a kiadó nyolc hosszú évre lesz a könyv birtokosa. Ez rettentően hosszú idő. És igazság szerint ez kicsit visszatart attól, hogy az igazi „nagyágyúkkal” előjöjjek. Mert még mindig hiszek a csodában, amikor valaki ír nekem, hogy hallott az írásaimról és szeretné megjelentetni. Na igen, mit is várhatnánk attól, aki meséket ír … gyerekeknek és felnőtteknek, és néha magának is.

 

Pados Juditot kérdezők: Kocsis Nagy Noémi, Brátán Erzsébet, Juhos Gábor, Bogár Erika, Saláth Barbara, Horváth Éva.

Írta: Kocsis Nagy Noémi   

 

Címkék: , fókuszban, interjú, szerzők

Címkék